Mi volt előbb: a csend vagy a vihar?

Sosem tudom, mi volt előbb: a csend vagy a vihar?
Azon a nyáron, amikor abbahagytam a blogot, elfogyott a pénz. Feléltem a szülői tartalékokat. És baromira szégyelltem magam miatta. Mivel az albérletet nem tudtam fizetni, más megoldást kellett találni. Végül egy - mondjuk úgy - távoli rokonnál kaptam szállást, ahol akkoriban a mostohaöcsém is lakott.

A főváros perifériája már nem is igazán a főváros. Az csak a kisebb bajom volt, hogy kertesház - igen, egy vérbeli panelpatkány nehezen bírja központi fűtés és vezetékes melegvíz nélkül hosszútávon egy olyan lakásban, hova kényük-kedvük szerint tömegesen járnak be legyek, szúnyogok, molylepkék, hangyák, pókok, muslincák, poloskák... főleg a poloskák! O.O A nagyobb bajom az volt, hogy távol voltam mindentől és mindenkitől. Néha úgy éreztem, akár haza is költözhettem volna (akkor legalább a családommal lettem volna). De még mindig azt reméltem, hogy könnyebben érvényesülhetek a fővárosban.
Szerényen éltem. A lakrész, ahova költöztem, gyakorlatilag évek óta lakatlan volt. Ez meg is látszott rajta. De a kezdeti sokk (és sírógörcs) után nekiestem, és a második nap már le mertem ülni a vécére (nem csak suvickoltam, vettem új ülőkét is), egy héten belül csillogott-villogott a fürdőszoba és a konyha is. A "belső konfliktusokat" most nem részletezem, elég annyi, hogy a háziúrral jól kijöttem, a mostohaöcsémmel már kevésbé. Igyekeztem nem nagyon panaszkodni, hiszen szívességből lakhattam ott, hálás voltam, hogy egyáltalán ott lehetek. A szobában, amit választottam, kevés bútor volt: egy nagy ágy (emiatt választottam, és nem bizonyult rossz választásnak, mert a telet gyakorlatilag ott töltöttem), két kis éjjeliszekrényke, és egy asztal egy hokedlivel. A ruháimat átvihettem a másik szobába, a nagy szekrénybe. A többi cuccom maradt, ahogy volt: a fehérnemű táskában, a könyveim, írószereim, tancuccaim dobozokban - a kartondobozokból ügyes kis szekrényt tornyoztam a könyveknek.
A sikertelen álláskeresés tovább folytatódott, míg végül egy ismerősöm munkát ígért, és pár hónap késlekedés után decemberben fel is vett részmunkaidőbe. Egy teázóban dolgoztam. Ez a "karrierem" is megérne egy regényt, de most nem térek rá ki. Reméltem, hogy beindul nekik az üzlet, és egyszer lehetek főállású is. Keveset fizetett, de mivel a lakhatásomért nem kellett fizetnem (az volt a fizetség, hogy időnként takarítanom kellett - de ritkán vettek igénybe), szűkösen megpróbáltam kijönni belőle. Igyekeztem keveset költeni. Még kajára is. A közeli kisboltban vásároltam, nehogy kísértésbe essek, és mindenféle flancos dolgot vegyek.
A telet itt "vészeltem át". Mivel fázós típus vagyok, a hideg hónapokat gyakorlatilag ágyban töltöttem. Kaptam ugyanis otthonról egy nagyon jó kis elektromos ágymelegítőt. Ez volt az én kis mennyországom, a menedékem. De bármennyire is kedveltem a háziurat (kedves, gyermeklelkű öregúr), tettem kicsit - számomra - otthonosabbá a lakrészem, vagy haverkodtam össze a boltossal, egyszerűen képtelen voltam jól érezni magam ott.

Már nem emlékszem, mi tette be végleg a kaput: a bogarak, az öcsém, vagy a távolság, esetleg más... De végül - amit évekig igyekeztem elkerülni - a párom szüleihez költöztem. Akkor jó ötletnek tűnt. Legalább együtt lehetünk, a munkahelyemre egyetlen busz elvitt, az iskola olyan közel volt, hogy gyalog jártam. Persze továbbra is koloncnak éreztem magam, sőt, ha lehet, még kényelmetlenebb koloncnak, de azzal nyugtattam magam, hogy ez csak átmeneti állapot, és hamarosan úgyis továbbállunk.
Tavaszra egyre inkább világossá vált a számomra, hogy a teázó nem hogy beindulni nem fog, de a csőd szélén áll. Már alig kaptam beosztást, mondván, nem tudnák kifizetni nekem. Akkor kezdtem komolyan gondolkodni azon, hogy pénzt keressek hobbikézműves cuccokkal. A szomszéd utcában találtam egy kis hobbiboltot, ahol alapanyagokat is tudtam venni.
Egyik nap, miközben a fémszerelékek között válogattam, félfüllel hallottam a boltos és az egyik régi vásárlójának a párbeszédét. A boltos hölgy azt mesélte, hogy a kisegítő munkaerő talált egy teljes állást, és lelépett, így most egyedül maradt a boltra, és kéne neki valaki "beugrósnak". Mivel a szóban forgó vásárlónak volt némi múltja ebben az üzletágban, finoman megkérdezte, hogy nem tudna-e vállalni néhány napot? A másik hölgy az időbeosztására hivatkozva elutasította az ajánlatot. Ám ekkor...
HERE SHE COMES - TO SAVE THE DAAAAAY!
...megjelentem én. Rögtönöztünk egy interjút, és kaptam meghívást egy próbanapra. Nem kellett sokat győzködni, hogy mondjak fel - az addigra 0 munkanaposra csökkent - az előző munkahelyemen. Két közös munkával töltött nap után az új főnököm úgy döntött, egyedül mer hagyni (az Anyák-napi "mélyvízben") Azt hiszem, egyikünk sem bánta meg, hogy akkor, aznap meghallottam azt a beszélgetés-foszlányt.

Mióta is nem írtam? 3 éve? Hogy eltelt...
Persze, történtek dolgok, de nem mondanám, hogy sokkal előrébb tartok... :/
Bár, ha azt vesszük, imáim meghallgatásra találtak. Részben.
Van egy állásom. Szeretem csinálni. Segíthetek másoknak és közben a kreativitásomat is kiélhetem. A főnököm szeret, én is szeretem a főnököm, és ennyien elegek is vagyunk. Nincsenek idegesítő, furkálódó vagy bosszantóan lusta munkatársak. A munkahelyem is szeretem. Nagyon közel van, így nincs szükségem semmilyen járműre, és ráérek munkakezdés előtt fél órával kelni. Az esetek 99%-ában szívesen indulok dolgozni (a maradék 1% ha beteg vagyok, ha nem aludtam semmit, és ha rossz lábbal keltem).
Remekül hangzik, igaz? Én is így gondolom. Egyetlen bökkenő van csak: nem teljes állás. :(
Heti 2-3 nap egy héten. És persze, a fizetés is csak kb a harmada annak, amire minimum szükségem lenne. Volt már rosszabb, ezt elismerem. De kell, hogy legyen jobb is!
Két éve kezdtem. Akkor még javában csináltam a sulit. Így még épp megfértek egymás mellett: heti két nap meló, szombaton isi (előtte ugye több helyről is azért utasítottak vissza, mert nem akartam szombatot vállalni a suli miatt), így még maradt időm kézműveskedni is...
De a sulinak vége lett. Szépen teljesítettem, 97%-os eredménnyel, dobogós helyen végeztem az évfolyamban (a nappalisokkal is összesítve). De sajnos nem jutok sokra a papírommal. Lassan egy év telt el, és semmi... Azt már látom, hogy alkalmazni nem nagyon fog senki. Ritkán keresnek tervezőt, és ha mégis, akkor több éves szakmai tapasztalattal. A saját üzlethez meg pénz kéne. Annyi, amennyiből más bevásárlóautót vesz. Én meg úgy érzem, egész életemben nem lesz annyi pénzem.
Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem. :( Csinálgatom a kis kézműves holmijaimat, de valójában nagyon nem hoz pénzt, talán fenntartja önmagát, de néha még ebben sem vagyok biztos. Bizonytalan vagyok. Nem tudom, megérné-e még több pénz és energiát fektetni bele, vagy inkább hagyni kéne az egészet a fenébe? Bizonytalan vagyok a szorgalmamban, a tehetségemben, az pedig tiszta sor, hogy a marketinghez nem értek. :(
Nézegetem az álláshirdetéseket, de mivel ennyire szeretem a munkám és a munkahelyem, nem szívesen dobom el bármiért, ami többet fizet. Főleg, hogy itt biztonságban is érzem magam. Nem félek attól, hogy csak idényre kellettem, vagy hogy holnap kitesznek, mert a főnök unokahúgát teszik a helyemre, vagy mert lejárt a start-kártyám. Így ez egy keserédes állapot: úgy érzem, jó helyen vagyok, de épp ezért nem lehetek egy még jobb helyen. Bár jelentkeztem pár azonos területen dolgozó, nagyobb üzlethez, de nem kaptam visszajelzéseket. :( Megint ott vagyok, ahol a part szakad.
Talán a szakmámra kéne mégis ráhajtani. Talán nem csak ábrándozni kéne a pályázatokról, hanem igenis nekiülni, és tervezni rájuk! De olyan nehéz lelkesedni, ha az ember már ennyire elsivárosodott. Úgy érzem, a szakma nem ért meg engem. Én ezt akarom csinálni, csak épp nem úgy, hogy ők elvárják. Nem brillírozni akarok, nem parasztvakítani, hazudni, nagyzolni, keresztültaposni másokon és ellentmondást nem tűrve állítani, hogy én vagyok a legjobb. Én csak szeretnék örömet szerezni a munkáimmal. Szeretném, ha az én ruháimban az emberek magukra találnának, jól éreznék magukat benne, és kifejezhetnék vele az egyéniségüket. De sajnos a divat nagyon nem erről szól. Ami nem divat, abban meg nincs pénz, ha csak nem dobok rá olyan hangzatos szavakat, mint "BIO", "EKO", stb (bár tulajdonképpen ez is egyfajta divat, de ebbe most szintén nem mászok bele).

Szóval most itt ülök az ágyon. A párom szüleinél. Remélem, nem itt fogok megöregedni. A párom is itt ül. Tudom, hogy sokan, akik sikeresek a munkájukban, irigyelnek amiatt, hogy van egy több, mint 6 éves stabil párkapcsolatom. Megdolgoztunk érte. És igen. Jó. De ennek nem kéne szükségszerűen azzal járni, hogy az élet többi területén egy csődtömeg legyek. Vagy legalábbis annak érezzem magam. Próbálok erőt meríteni abból, hogy neki most összejött. Legalább neki lett végre egy -remélhetőleg - normális munkája. Az elmúlt két évben megkapta ő is bőven a visszautasításokat. Fél évet távol volt egy óceánjárón - kínjában, mert itthon nem kapott munkát -, hogy aztán hazajöjjön, és a következő munkakereséssel töltött egy év alatt fel is élje, amit ott megkeresett. :/ De a lényeg, hogy most megvan a melója, és köze is van ahhoz, amit tanult, és még csak nem is utálja. :D Én pedig büszke vagyok rá. :3
Neki is idő volt. Talán még nekem is összejöhet. Talán hamarosan...

Ignoreland

"If they weren't there we would have created them.
Maybe, it's true,
But I'm resentful all the same.
Someone's got to take the blame.
I know that this is vitriol. No solution, spleen-venting,
But I feel better having screamed. Don't you?"

Munkanélküliség és depresszió szubjektíven

Még mindig semmi. Mindegy, hogy e-mailen, vagy személyesen beadott az önéletrajz. Hetek óta még egy interjúm se volt. :( A héten voltunk egy börzén, amire be se jutottunk. Mikor odaértünk,  megláttuk, hogy az utca végéig áll a sor a bejárat előtt... a 40 fokos melegben. Én egész egyszerűen elröhögtem magam. X"D Aztán sarkon fordultunk, és elindultunk vissza. Félek, hogy egyszer az egyik ilyen röhögésem annyira hisztérikussá válik, hogy bevisznek a fehérruhások.

Unom.
Az az igazság, hogy borzasztóan unom az egészet. A "vadászgatást" a honlapokon, kiszűrni, melyik hirdetés valós, melyik fake; az e-mailben küldött önéletrajzokat: hogy a fotóm egyre kevésbé aktuális, és egyre kevésbé szívesen tennék rá aktuálisat; a várakozást, azt hogy mi lesz a válasz: MailerDaemon, vagy a "sajnálattal közöljük...", vagy a nagy, büdös semmi, ami a válasz a jelentkezéseim  99%-ára. Aztán kezdődik elölről. És én egy telefont várok. Egy hívást: "Jó napot, XY vagyok a Z cégtől! Megkaptuk a jelentkezését, és szeretnénk behívni egy elbeszélgetésre. Önnek mikor lenne alkalmas?"

De nem. Persze, nyilván 1000 jelentkezőből ha egyet felvesznek, nem fognak levelezgetni a többi 999-nek. Mert valahol az egészben ez a bibi. A temérdek munkanélküli. A "konkurencia". Egy ekkora csoportból minden bizonnyal akad nálam vonzóbb pályázó. Akinek szakképesítése van, vagy szebb fotója, vagy nyelvvizsgája, vagy kedvezőbb "tarifája". Vagy a főnök lánya. Persze, én basztam el az életem azzal, hogy nem fejeztem be a sulit, hanem inkább másikat kezdtem, hogy nem mentem el nyelvvizsgázni, mert nem volt rá pénzünk,  és hogy nincs egy cégvezető rokonom se. Érthető, mégis igazságtalan módon bizony szinte csak és kizárólag ismerősökön keresztül lehet munkát szerezni. Az álláslehetőség olyan, mint valami tiltott finomság, vagy drog, vagy egzotikum... nem jutsz hozzá a közpiacon. Néha egy ismerős sem elég, azt mondják: "Eeeegen, tényleg elment a Béla, de nem keresünk a helyére, megoldjuk!" Sokszor tényleg megoldják - túlóráztatják a "maradékot", még olcsóbban is jön ki, főleg, ha nem vallják be, csak zsebbe fizetnek túlórát, mert akkor adózni  se kell. Aztán lesz még egy ismerősöd, és hirtelen: "Hát, igen, tulajdonképpen akad egy üres hely..." És ha megkapod, akkor is kemény kompromisszumokat kell kötnöd - önmagaddal. Hogy elviseld a lealacsonyításodat "pótolható munkaeszközzé". Kapsz egy minimálbéres szerződést, meg egy szóbeli ígéretet, hogy lesz majd egy kis plusz pénz is zsebbe. Ja, hogy utaznod is kell, meg melegétel-utalvány, meg fizetett szabadság? Na, neeee!!! Nem vezérigazgató leszel! Hova gondolsz? És ha erre azt mondod, hogy: "De...", akkor megköszönik szépen, hogy eljöttél, de van még legalább 20 emberük a listán, aki így is vállalná. Igen, megengedhetik maguknak, hogy kihasználjanak, mert ha nem téged, akkor mást. Te pedig hajbókolva megköszönöd, hogy az adócsökkentés érdekében végül csak 6 órára jelentettek be, nyugdíjad úgyse lesz, és remélhetőleg többet fizetnek majd, mint amennyi a szerződésedben van, mert abból éppcsak kijön a lakbér meg a rezsi. Persze, ez csak a jéghegy csúcsa, vagy a lavina alja, ahogy tetszik...

nem a témába vág, ez az én jéghegyem :'D

"Fentről" indul az egész, ott vannak a zaftos finomságok, de ebbe most nem mennék bele. Valakinek ebből hízik a zsebe, és azt a valakit baromira nem fogja érdekelni az alsó-középosztály nyomora. Márha létezik még egyáltalán ilyen... lassan a szegények és a gazdagok között pár család lesz csak, akik mondjuk épp "hullanak lefele". Igazából én is a szegénységhez sorolom magam, származástól függetlenül. Amikor "származtam", még egészen más szelek fújtak. És azóta minden csak egyre rosszabb lett. Én nem politizálok. Én szarok rá, nem értek hozzá, és nem is akarok. Manipulatív, gerinctelen hazugoknak való tudomány az emberek megtévesztésére és kizsákmányolására. Vannak számomra is szimpatikus részei, de azok csak elméletiek, és valószínűleg örökre azok is maradnak, hiszen senki nem tudna meggazdagodni belőlük. Vezetésnek álcázott köpönyegforgatás folyik a világon. Egyelőre annyival tudom bojkottálni, hogy ignorálom. Bár lassan már engem is kihoznak a béketűrésből. Nem nézek híradót és nem olvasok újságot, de az emberek néha mesélnek nekem. És bizony sokszor viszket a tenyerem, forr fel az agyvizem annyira, hogy ha lehetne, azonnal beállnék egy forradalmista underground-hadseregbe! Erről ennyit.

A legrosszabb az egészben a leépülés, a depresszió. Igyekszem mosolyogni, nem bezárkózni, és erőt venni magamon ahhoz, hogy csináljam a dolgaimat. Nem nyúlok gyógyszerekhez, még egy tetves homeopátiás szirszart se mertem kipróbálni. De így is - bár ez főleg pszichés hatású - irányítom magam: ha épp csinálnom kéne valamit, de élni sincs kedvem, bedobok egy hideg energiaitalt (végre lehet kapni nem tuttifrutti ízűeket is); este pedig, mikor nem tudok elaludni a sok önmarcangoló gondolattól, iszok egy bögre meleg nyugtatóteát. Ez az én kis "speedball-light"-om. Ezeknél "erősebb" dolgokat a későbbiekben sem szeretnék használni - de lehet, hogy Monroe is ezt mondta az elején... :S
Barátok? Igen, akad itt-ott. De többségük nem tud számomra eleget velem lenni, beszélgetni (tisztelet a kivételnek). Nekik is megvan a maguk élete, feladata, jó esetben munkája és párja... És bevallom, magam se szívesen terhelek le a negatív gondolataimmal "egészséges" embereket. Amúgyis unalmas az önsajnálatom, hogy otthonról kell pénzt kérnem, hogy nem kellek senkinek, és hogy az emberek többsége csak kihasznál, és még meg se köszöni. Unalmas. Már én is unom.
De a mentális leépülés csak az egyik fele... Fizikailag is kezdem érezni a hatást. Igaz a mondás: ép testben ép lélek. Nos, nálam ez: leépülő testben leépülő lélek. Hízni nem igazán kezdtem el... nem vagyok jelentősen kövérebb, vagy nehezebb, mint régebben, de annak érzem magam. Mintha a méreteim maradnának, csak az izmaim helyére zsír kerülne. Tunyulok, puhulok. A teherbírásom, és az állóképességem is romlik. Néha magamra erőltetem, hogy mozogjak valamit, de nekem egyesületben lenne a helyem, ahol másokkal együtt "szenvedhetek", persze, az is pénz... És próbálok odafigyelni, hogy mit eszek, de ilyen szűk pénztárcával nem lehet kívánságműsort játszani. És az olcsó ételek nem arról híresek, hogy egészségesek és diétásak. Marad e téren is az álmodozás...
Lassan már minden álmodozássá válik. Van egy képzeletbeli kívánságlistám. olyasmi, mint amit a gyerekek írnak a Télapónak. A tetoválástól a nyomtatón, és a gőzölős vasalón át a kiscicáig mindent ide gyűjtöttem. Sajnos lassan már ide kerül az új bugyi, zokni, harisnya is, a nyaralásról, koncertről vagy fesztiválbelépőkről már nem is beszélve! Szórakozás? Ugyanmár!

Minden luxus: a Balaton, a Volt, a ruházkodás, a nagybevásárlás, a fodrász, a gyógyszer, az internet, az illatos vécépapír, a joghurt...  és a munkahely is. :( Mert ha valakinek van, azt már szerencsés embernek tartom. És irigylem.
Igen. Irigy. Én! És gyűlölöm magam érte! Rosszul vagyok attól, hogy irigy vagyok mindenkire, aki nálam többet ért el (és ez jelen esetben lehet pusztán egy sikeres állásinterjú is), akinek "jobban megy", és főleg azokra, akiknek a sikere az enyém is lehetne. Akik úgy jutottak fölém, hogy megtették az(oka)t a lépés(eke)t, ami(ke)t nekem nem engedett a büszkeségem, vagy az igazságérzetem. Vagy egyszerűen csak mákzsákok voltak. És ez az irigység még erősebb, ha az illető jóval fiatalabb nálam, vagy ha nekem is segíthetne, de nem teszi. Holott milyen jogon várok segítséget? Főleg, ha nem is kérek!? X'D

Utálok irigy lenni. Utálok zárkózott lenni. Utálok leépülni. És utálom, hogy egyetlen egy dolog elég lenne ennek az egész állapotnak a felszámolásához, és azt az egyet nem kapom meg: TISZTESSÉGES MUNKÁT!

by Wade Art Studio

"Why are you wearing that stupid man suit?"

Frank by 6tDiner

Mintha aludtam volna. Felébredtem? Vagy ez még mindig álom? Ha igen, vajon ugyan az az álom, vagy már egy másik? Lehet, hogy azt is csak álmodom, hogy alszom...
Az idő telik, de nem is érzem igazán. Én lassultam le, vagy az idő gyorsult fel? A "majd holnap"-ok hetekig tartanak. Közben már megint jött egy netszámla... már megint bérletet kell venni... Beadandók, leadandók, feladandók... DEADLINE
Mintha a világ csak forogna körülöttem. Nem úgy, mint a Föld a Nap, vagy a Hold a Föld körül, inkább...  mellettem. Mintha szikla lennék egy vad vizű folyóban: én csak állok, és minden elhúz, hömpölyög mellettem.
Kiégtem volna? Nem hiszem. Sőt! Nagyon is sok van még bennem, ami megvalósulásra vár. A baj inkább az, hogy nem tud kitörni, megvalósulni. Külső és belső kényszerek, akadályok. Csóróság, elnyomás, tehetetlenség. Csak történnek a dolgok, én pedig toporgok egyhelyben. Lusta vagyok? Vagy motiválatlan? Vagy várok valamire? Vagy csak sokkhatás alatt állok, mert kiábrándultam a világból?
Tény, hogy a mai nap - sőt, azt hiszem a tegnapi is - már nyilvánvalóan mániás szakaszban telt. Varrással, tornával, rengeteg takarítással, és kevés evéssel. Minden klappol. De már most, hogy ezt észrevettem, el is kezdtem félni attól, hogy visszatér a passzív oldalam. A nem akarok látni senkit, nem akarok beszélni senkivel, a szégyellem magam, és a sajnálom magam. Amikor a világ összes kínját és fájdalmát beengedem a szívembe, az elmémbe, és olyan dolgokon töprengek, amiket nem én fogok - és nem is az én dolgom - megoldani. Amikor végzetes kudarcnak élek meg, nem hogy egy sikertelen állásinterjút, de egy leejtett tárgyat is. Mert olyankor igazán gyengének érzem magam.

Gyenge vagyok a világgal, a társadalommal, az emberekkel szemben. Mert elnyomnak, kihasználnak, átvernek, kicsúfolnak, és kinevetnek, sőt, akár megvetnek. Gyenge vagyok, mert nem iszom hülyére magam minden hétvégén, és nem is hányom tele a járdákat hazafelé, hogy a reggel dolgozni indulók azzal kezdjék majd a napjukat, hogy látják, szagolják, belelépnek. Gyenge vagyok, mert nem élek drogokkal még alkalmanként se. Felháborító! Gyenge vagyok, mert nem 14 évesen vesztettem el a szüzességem részegen egy diszkó húgyszagú mosdójában. Gyenge vagyok, mert nem csaltam/puskáztam/lestem/stb. minden dolgozatnál és vizsgánál, és főleg gyenge vagyok, amiért arra a kevés kivételes esetre, amikor mégis megtörtént, nem vagyok büszke. Gyenge vagyok, mert nem hordok össze nonszensz nyalizós dumákat az állásinterjúkon, és nem hazudom, hogy több vagyok, mint ami. Gyenge vagyok, mert nem anyagiak, külső, vagy pozíció alapján választok párt. Gyenge vagyok, mert nem nézek "valóság"-showkat, vetélkedőket, és nem olvasok bulvárlapokat. Gyenge vagyok, mert nem várok mindenért valamit cserébe. Gyenge vagyok, mert odafigyelek másokra, mert képes vagyok más érdekeit a sajátjaim elé helyezni, és nem gázolok keresztül senkin. És gyenge vagyok, mert meg tudok bocsátani.

Most megint azt érzem, hogy erős vagyok. Hogy ez nem gyengeség. Hogy nekem van igazam, én állok a jó oldalon, és nem kell bűntudatot éreznem. Mert egyszerűen nem engedek, ellenállok... lázadok! Én ezzel lázadok: hogy nem állok be közéjük! Nem leszek én is egy a gerinctelen, képmutató lények közül, akik az evolúció csúcsának tartják magukat. Inkább halok éhen olyan főemlősként, aki elhiszi, hogy az olyan elavult értékek, mint az igazság, a tisztesség, a tisztelet, az őszinteség, a segítőkészség, a műveltség, vagy az intelligencia  többet érnek egy BMV-nél, egy luxusvillánál, vagy egy egzotikus nyaralásnál. Sajnos egyre kevésbé hiszek abban, hogy a körülöttem levő világ valaha is igazodni fog ehhez. De remélem, hogy valahol van egy olyan világ, egy kis ország, egy kommuna, vagy bármi, ahol ezek a szavak még nem váltak nevetségessé és értelmetlenné. És remélem, hogy egyszer megtalálom. Az is lehet, hogy nekem kéne megalapítani. Talán jövőre alapítok is egy szektát. Én leszek a Hét Fő Erény Szekta vezető-térítő Jézusa-Buddhája. Bár valószínűleg nem lennének elég erőszakosak a térítési módszereim, így egyedül maradnék, és az egész életképtelen lenne. Egy barátnőm szerint olyan vagyok, mint a koala. Kihalófélben, mert nem vagyok képes alkalmazkodni. Elvakult vagyok? Lehet. Konzervatív? Azt is elhiszem. Prűd? Nem mondanám. Gyöpös? Egyáltalán nem. Csak makacs.

 Félreértés ne essék, én sem vagyok szent. Követtem el - szándékosan vagy nem - hibákat. De szégyell(t)em is magam miattuk, lehetőleg okultam belőlük. Voltak rossz döntéseim, de hajlandó vagyok vállalni értük a felelősséget, és ha lehet, jóvá tenni. És igyekszem úgy élni az életem, hogy tükörbe tudjak nézni anélkül, hogy köpnék vagy hánynék. Nem vagyok teljesen megelégedve magammal én sem, talán soha nem is leszek, és ez azt hiszem, így is van rendjén. Jó esetben az elégedetlenség a javulás keserédes szülőanyja. És amíg nem dőlök hátra azzal, hogy "akkor most minden készen van", addig biztosan van még miért élni.

Azoknak, akik azt gondolják, ez valami kifacsarodott búcsúlevél, és egy marék altatóval a gyomromban, pisztollyal a kezemben, felvágott erekkel és kötéllel a nyakamban várom, hogy megtöltse a szobámat a gáz, ma nincs szerencséjük. ~jobb ötletem van, muhaha~ Ahhoz túl makacs vagyok, hogy ilyen könnyen kiszálljak a játékból.
Pár napja még azt mondtam, szomorú vagyok. De azt hiszem, ez inkább düh. Mint a tiniknél. Bár most, az elavult elveimmel és értékrendemmel kirekesztettebbnek, kívülállóbbnak érzem magam, mint 10 éve kék hajjal, apám flanelingében, és a haverom levágott szárú farmerjában, ami még rá is nagy volt. Szóval ez csak egy kis önboncolgatás, "hangosan gondolkodás". Egy amolyan "rég aludnom kéne, de túl sok fekete teát ittam"-monológ. De az is lehet, hogy már rég alszom...

UltraVi0let

"You know I need you to be strong
And the day is as dark as the night is long
Feel like trash, you make me feel clean
I'm in the black, can't see or be seen"