Még mindig semmi. Mindegy, hogy e-mailen, vagy személyesen beadott az önéletrajz. Hetek óta még egy interjúm se volt. :( A héten voltunk egy
börzén, amire be se jutottunk. Mikor odaértünk, megláttuk, hogy az utca végéig áll a sor a bejárat előtt... a 40 fokos melegben. Én egész egyszerűen elröhögtem magam.
X"D Aztán sarkon fordultunk, és elindultunk vissza. Félek, hogy egyszer az egyik ilyen röhögésem annyira hisztérikussá válik, hogy bevisznek a fehérruhások.
Unom.
Az az igazság, hogy borzasztóan unom az egészet. A "vadászgatást" a honlapokon, kiszűrni, melyik hirdetés valós, melyik fake; az e-mailben küldött önéletrajzokat: hogy a fotóm egyre kevésbé aktuális, és egyre kevésbé szívesen tennék rá aktuálisat; a várakozást, azt hogy mi lesz a válasz: MailerDaemon, vagy a "sajnálattal közöljük...", vagy a nagy, büdös semmi, ami a válasz a jelentkezéseim 99%-ára. Aztán kezdődik elölről. És én egy telefont várok. Egy hívást:
"Jó napot, XY vagyok a Z cégtől! Megkaptuk a jelentkezését, és szeretnénk behívni egy elbeszélgetésre. Önnek mikor lenne alkalmas?"
De nem. Persze, nyilván 1000 jelentkezőből ha egyet felvesznek, nem fognak levelezgetni a többi 999-nek. Mert valahol az egészben ez a bibi. A temérdek munkanélküli. A
"konkurencia". Egy ekkora csoportból minden bizonnyal akad nálam vonzóbb pályázó. Akinek szakképesítése van, vagy szebb fotója, vagy nyelvvizsgája, vagy kedvezőbb "tarifája". Vagy a főnök lánya. Persze, én basztam el az életem azzal, hogy nem fejeztem be a sulit, hanem inkább másikat kezdtem, hogy nem mentem el nyelvvizsgázni, mert nem volt rá pénzünk, és hogy nincs egy cégvezető rokonom se. Érthető, mégis igazságtalan módon bizony szinte csak és kizárólag ismerősökön keresztül lehet munkát szerezni. Az álláslehetőség olyan, mint valami tiltott finomság, vagy drog, vagy egzotikum... nem jutsz hozzá a közpiacon. Néha egy ismerős sem elég, azt mondják: "Eeeegen, tényleg elment a Béla, de nem keresünk a helyére, megoldjuk!" Sokszor tényleg megoldják - túlóráztatják a "maradékot", még olcsóbban is jön ki, főleg, ha nem vallják be, csak zsebbe fizetnek túlórát, mert akkor adózni se kell. Aztán lesz még egy ismerősöd, és hirtelen: "Hát, igen, tulajdonképpen akad egy üres hely..." És ha megkapod, akkor is kemény kompromisszumokat kell kötnöd - önmagaddal. Hogy elviseld a lealacsonyításodat
"pótolható munkaeszközzé". Kapsz egy minimálbéres szerződést, meg egy szóbeli ígéretet, hogy lesz majd egy kis plusz pénz is zsebbe. Ja, hogy utaznod is kell, meg melegétel-utalvány, meg fizetett szabadság? Na, neeee!!! Nem vezérigazgató leszel! Hova gondolsz? És ha erre azt mondod, hogy: "De...", akkor megköszönik szépen, hogy eljöttél, de van még legalább 20 emberük a listán, aki így is vállalná. Igen, megengedhetik maguknak, hogy kihasználjanak, mert ha nem téged, akkor mást. Te pedig hajbókolva megköszönöd, hogy az adócsökkentés érdekében végül csak 6 órára jelentettek be, nyugdíjad úgyse lesz, és remélhetőleg többet fizetnek majd, mint amennyi a szerződésedben van, mert abból éppcsak kijön a lakbér meg a rezsi. Persze, ez csak a jéghegy csúcsa, vagy a lavina alja, ahogy tetszik...
nem a témába vág, ez az én jéghegyem :'D
"Fentről" indul az egész, ott vannak a zaftos finomságok, de ebbe most nem mennék bele. Valakinek ebből hízik a zsebe, és azt a valakit baromira nem fogja érdekelni az
alsó-középosztály nyomora. Márha létezik még egyáltalán ilyen... lassan a szegények és a gazdagok között pár család lesz csak, akik mondjuk épp "hullanak lefele". Igazából én is a szegénységhez sorolom magam, származástól függetlenül. Amikor "származtam", még egészen más szelek fújtak. És azóta minden csak egyre rosszabb lett. Én nem politizálok. Én szarok rá, nem értek hozzá, és nem is akarok. Manipulatív, gerinctelen hazugoknak való tudomány az emberek megtévesztésére és kizsákmányolására. Vannak számomra is szimpatikus részei, de azok csak elméletiek, és valószínűleg örökre azok is maradnak, hiszen senki nem tudna meggazdagodni belőlük. Vezetésnek álcázott köpönyegforgatás folyik a világon. Egyelőre annyival tudom bojkottálni, hogy
ignorálom. Bár lassan már engem is kihoznak a béketűrésből. Nem nézek híradót és nem olvasok újságot, de az emberek néha mesélnek nekem. És bizony sokszor viszket a tenyerem, forr fel az agyvizem annyira, hogy ha lehetne, azonnal beállnék egy
forradalmista underground-hadseregbe! Erről ennyit.
A legrosszabb az egészben a leépülés, a depresszió. Igyekszem mosolyogni, nem bezárkózni, és erőt venni magamon ahhoz, hogy csináljam a dolgaimat. Nem nyúlok gyógyszerekhez, még egy tetves homeopátiás szirszart se mertem kipróbálni. De így is - bár ez főleg pszichés hatású - irányítom magam: ha épp csinálnom kéne valamit, de élni sincs kedvem, bedobok egy hideg energiaitalt (végre lehet kapni nem tuttifrutti ízűeket is); este pedig, mikor nem tudok elaludni a sok önmarcangoló gondolattól, iszok egy bögre meleg nyugtatóteát. Ez az én kis
"speedball-light"-om. Ezeknél "erősebb" dolgokat a későbbiekben sem szeretnék használni - de lehet, hogy Monroe is ezt mondta az elején... :S
Barátok? Igen, akad itt-ott. De többségük nem tud számomra eleget velem lenni, beszélgetni (tisztelet a kivételnek). Nekik is megvan a maguk élete, feladata, jó esetben munkája és párja... És bevallom, magam se szívesen terhelek le a negatív gondolataimmal "egészséges" embereket. Amúgyis unalmas az önsajnálatom, hogy otthonról kell pénzt kérnem, hogy nem kellek senkinek, és hogy az emberek többsége csak kihasznál, és még meg se köszöni. Unalmas. Már én is unom.
De a mentális leépülés csak az egyik fele... Fizikailag is kezdem érezni a hatást. Igaz a mondás: ép testben ép lélek. Nos, nálam ez:
leépülő testben leépülő lélek. Hízni nem igazán kezdtem el... nem vagyok jelentősen kövérebb, vagy nehezebb, mint régebben, de annak érzem magam. Mintha a méreteim maradnának, csak az izmaim helyére zsír kerülne. Tunyulok, puhulok. A teherbírásom, és az állóképességem is romlik. Néha magamra erőltetem, hogy mozogjak valamit, de nekem egyesületben lenne a helyem, ahol másokkal együtt "szenvedhetek", persze, az is pénz... És próbálok odafigyelni, hogy mit eszek, de ilyen szűk pénztárcával nem lehet kívánságműsort játszani. És az olcsó ételek nem arról híresek, hogy egészségesek és diétásak. Marad e téren is az álmodozás...
Lassan már minden álmodozássá válik. Van egy képzeletbeli
kívánságlistám. olyasmi, mint amit a gyerekek írnak a Télapónak. A tetoválástól a nyomtatón, és a gőzölős vasalón át a kiscicáig mindent ide gyűjtöttem. Sajnos lassan már ide kerül az új bugyi, zokni, harisnya is, a nyaralásról, koncertről vagy fesztiválbelépőkről már nem is beszélve! Szórakozás? Ugyanmár!
Minden luxus: a Balaton, a Volt, a ruházkodás, a nagybevásárlás, a fodrász, a gyógyszer, az internet, az illatos vécépapír, a joghurt... és a munkahely is. :( Mert ha valakinek van, azt már szerencsés embernek tartom. És irigylem.
Igen.
Irigy. Én! És gyűlölöm magam érte! Rosszul vagyok attól, hogy irigy vagyok mindenkire, aki nálam többet ért el (és ez jelen esetben lehet pusztán egy sikeres állásinterjú is), akinek "jobban megy", és főleg azokra, akiknek a sikere az enyém is lehetne. Akik úgy jutottak fölém, hogy megtették az(oka)t a lépés(eke)t, ami(ke)t nekem nem engedett a büszkeségem, vagy az igazságérzetem. Vagy egyszerűen csak mákzsákok voltak. És ez az irigység még erősebb, ha az illető jóval fiatalabb nálam, vagy ha nekem is segíthetne, de nem teszi. Holott milyen jogon várok segítséget? Főleg, ha nem is kérek!? X'D
Utálok irigy lenni. Utálok zárkózott lenni. Utálok leépülni. És utálom, hogy egyetlen egy dolog elég lenne ennek az egész állapotnak a felszámolásához, és azt az egyet nem kapom meg:
TISZTESSÉGES MUNKÁT!
