Mi volt előbb: a csend vagy a vihar?

Sosem tudom, mi volt előbb: a csend vagy a vihar?
Azon a nyáron, amikor abbahagytam a blogot, elfogyott a pénz. Feléltem a szülői tartalékokat. És baromira szégyelltem magam miatta. Mivel az albérletet nem tudtam fizetni, más megoldást kellett találni. Végül egy - mondjuk úgy - távoli rokonnál kaptam szállást, ahol akkoriban a mostohaöcsém is lakott.

A főváros perifériája már nem is igazán a főváros. Az csak a kisebb bajom volt, hogy kertesház - igen, egy vérbeli panelpatkány nehezen bírja központi fűtés és vezetékes melegvíz nélkül hosszútávon egy olyan lakásban, hova kényük-kedvük szerint tömegesen járnak be legyek, szúnyogok, molylepkék, hangyák, pókok, muslincák, poloskák... főleg a poloskák! O.O A nagyobb bajom az volt, hogy távol voltam mindentől és mindenkitől. Néha úgy éreztem, akár haza is költözhettem volna (akkor legalább a családommal lettem volna). De még mindig azt reméltem, hogy könnyebben érvényesülhetek a fővárosban.
Szerényen éltem. A lakrész, ahova költöztem, gyakorlatilag évek óta lakatlan volt. Ez meg is látszott rajta. De a kezdeti sokk (és sírógörcs) után nekiestem, és a második nap már le mertem ülni a vécére (nem csak suvickoltam, vettem új ülőkét is), egy héten belül csillogott-villogott a fürdőszoba és a konyha is. A "belső konfliktusokat" most nem részletezem, elég annyi, hogy a háziúrral jól kijöttem, a mostohaöcsémmel már kevésbé. Igyekeztem nem nagyon panaszkodni, hiszen szívességből lakhattam ott, hálás voltam, hogy egyáltalán ott lehetek. A szobában, amit választottam, kevés bútor volt: egy nagy ágy (emiatt választottam, és nem bizonyult rossz választásnak, mert a telet gyakorlatilag ott töltöttem), két kis éjjeliszekrényke, és egy asztal egy hokedlivel. A ruháimat átvihettem a másik szobába, a nagy szekrénybe. A többi cuccom maradt, ahogy volt: a fehérnemű táskában, a könyveim, írószereim, tancuccaim dobozokban - a kartondobozokból ügyes kis szekrényt tornyoztam a könyveknek.
A sikertelen álláskeresés tovább folytatódott, míg végül egy ismerősöm munkát ígért, és pár hónap késlekedés után decemberben fel is vett részmunkaidőbe. Egy teázóban dolgoztam. Ez a "karrierem" is megérne egy regényt, de most nem térek rá ki. Reméltem, hogy beindul nekik az üzlet, és egyszer lehetek főállású is. Keveset fizetett, de mivel a lakhatásomért nem kellett fizetnem (az volt a fizetség, hogy időnként takarítanom kellett - de ritkán vettek igénybe), szűkösen megpróbáltam kijönni belőle. Igyekeztem keveset költeni. Még kajára is. A közeli kisboltban vásároltam, nehogy kísértésbe essek, és mindenféle flancos dolgot vegyek.
A telet itt "vészeltem át". Mivel fázós típus vagyok, a hideg hónapokat gyakorlatilag ágyban töltöttem. Kaptam ugyanis otthonról egy nagyon jó kis elektromos ágymelegítőt. Ez volt az én kis mennyországom, a menedékem. De bármennyire is kedveltem a háziurat (kedves, gyermeklelkű öregúr), tettem kicsit - számomra - otthonosabbá a lakrészem, vagy haverkodtam össze a boltossal, egyszerűen képtelen voltam jól érezni magam ott.

Már nem emlékszem, mi tette be végleg a kaput: a bogarak, az öcsém, vagy a távolság, esetleg más... De végül - amit évekig igyekeztem elkerülni - a párom szüleihez költöztem. Akkor jó ötletnek tűnt. Legalább együtt lehetünk, a munkahelyemre egyetlen busz elvitt, az iskola olyan közel volt, hogy gyalog jártam. Persze továbbra is koloncnak éreztem magam, sőt, ha lehet, még kényelmetlenebb koloncnak, de azzal nyugtattam magam, hogy ez csak átmeneti állapot, és hamarosan úgyis továbbállunk.
Tavaszra egyre inkább világossá vált a számomra, hogy a teázó nem hogy beindulni nem fog, de a csőd szélén áll. Már alig kaptam beosztást, mondván, nem tudnák kifizetni nekem. Akkor kezdtem komolyan gondolkodni azon, hogy pénzt keressek hobbikézműves cuccokkal. A szomszéd utcában találtam egy kis hobbiboltot, ahol alapanyagokat is tudtam venni.
Egyik nap, miközben a fémszerelékek között válogattam, félfüllel hallottam a boltos és az egyik régi vásárlójának a párbeszédét. A boltos hölgy azt mesélte, hogy a kisegítő munkaerő talált egy teljes állást, és lelépett, így most egyedül maradt a boltra, és kéne neki valaki "beugrósnak". Mivel a szóban forgó vásárlónak volt némi múltja ebben az üzletágban, finoman megkérdezte, hogy nem tudna-e vállalni néhány napot? A másik hölgy az időbeosztására hivatkozva elutasította az ajánlatot. Ám ekkor...
HERE SHE COMES - TO SAVE THE DAAAAAY!
...megjelentem én. Rögtönöztünk egy interjút, és kaptam meghívást egy próbanapra. Nem kellett sokat győzködni, hogy mondjak fel - az addigra 0 munkanaposra csökkent - az előző munkahelyemen. Két közös munkával töltött nap után az új főnököm úgy döntött, egyedül mer hagyni (az Anyák-napi "mélyvízben") Azt hiszem, egyikünk sem bánta meg, hogy akkor, aznap meghallottam azt a beszélgetés-foszlányt.

Mióta is nem írtam? 3 éve? Hogy eltelt...
Persze, történtek dolgok, de nem mondanám, hogy sokkal előrébb tartok... :/
Bár, ha azt vesszük, imáim meghallgatásra találtak. Részben.
Van egy állásom. Szeretem csinálni. Segíthetek másoknak és közben a kreativitásomat is kiélhetem. A főnököm szeret, én is szeretem a főnököm, és ennyien elegek is vagyunk. Nincsenek idegesítő, furkálódó vagy bosszantóan lusta munkatársak. A munkahelyem is szeretem. Nagyon közel van, így nincs szükségem semmilyen járműre, és ráérek munkakezdés előtt fél órával kelni. Az esetek 99%-ában szívesen indulok dolgozni (a maradék 1% ha beteg vagyok, ha nem aludtam semmit, és ha rossz lábbal keltem).
Remekül hangzik, igaz? Én is így gondolom. Egyetlen bökkenő van csak: nem teljes állás. :(
Heti 2-3 nap egy héten. És persze, a fizetés is csak kb a harmada annak, amire minimum szükségem lenne. Volt már rosszabb, ezt elismerem. De kell, hogy legyen jobb is!
Két éve kezdtem. Akkor még javában csináltam a sulit. Így még épp megfértek egymás mellett: heti két nap meló, szombaton isi (előtte ugye több helyről is azért utasítottak vissza, mert nem akartam szombatot vállalni a suli miatt), így még maradt időm kézműveskedni is...
De a sulinak vége lett. Szépen teljesítettem, 97%-os eredménnyel, dobogós helyen végeztem az évfolyamban (a nappalisokkal is összesítve). De sajnos nem jutok sokra a papírommal. Lassan egy év telt el, és semmi... Azt már látom, hogy alkalmazni nem nagyon fog senki. Ritkán keresnek tervezőt, és ha mégis, akkor több éves szakmai tapasztalattal. A saját üzlethez meg pénz kéne. Annyi, amennyiből más bevásárlóautót vesz. Én meg úgy érzem, egész életemben nem lesz annyi pénzem.
Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mihez kéne kezdenem. :( Csinálgatom a kis kézműves holmijaimat, de valójában nagyon nem hoz pénzt, talán fenntartja önmagát, de néha még ebben sem vagyok biztos. Bizonytalan vagyok. Nem tudom, megérné-e még több pénz és energiát fektetni bele, vagy inkább hagyni kéne az egészet a fenébe? Bizonytalan vagyok a szorgalmamban, a tehetségemben, az pedig tiszta sor, hogy a marketinghez nem értek. :(
Nézegetem az álláshirdetéseket, de mivel ennyire szeretem a munkám és a munkahelyem, nem szívesen dobom el bármiért, ami többet fizet. Főleg, hogy itt biztonságban is érzem magam. Nem félek attól, hogy csak idényre kellettem, vagy hogy holnap kitesznek, mert a főnök unokahúgát teszik a helyemre, vagy mert lejárt a start-kártyám. Így ez egy keserédes állapot: úgy érzem, jó helyen vagyok, de épp ezért nem lehetek egy még jobb helyen. Bár jelentkeztem pár azonos területen dolgozó, nagyobb üzlethez, de nem kaptam visszajelzéseket. :( Megint ott vagyok, ahol a part szakad.
Talán a szakmámra kéne mégis ráhajtani. Talán nem csak ábrándozni kéne a pályázatokról, hanem igenis nekiülni, és tervezni rájuk! De olyan nehéz lelkesedni, ha az ember már ennyire elsivárosodott. Úgy érzem, a szakma nem ért meg engem. Én ezt akarom csinálni, csak épp nem úgy, hogy ők elvárják. Nem brillírozni akarok, nem parasztvakítani, hazudni, nagyzolni, keresztültaposni másokon és ellentmondást nem tűrve állítani, hogy én vagyok a legjobb. Én csak szeretnék örömet szerezni a munkáimmal. Szeretném, ha az én ruháimban az emberek magukra találnának, jól éreznék magukat benne, és kifejezhetnék vele az egyéniségüket. De sajnos a divat nagyon nem erről szól. Ami nem divat, abban meg nincs pénz, ha csak nem dobok rá olyan hangzatos szavakat, mint "BIO", "EKO", stb (bár tulajdonképpen ez is egyfajta divat, de ebbe most szintén nem mászok bele).

Szóval most itt ülök az ágyon. A párom szüleinél. Remélem, nem itt fogok megöregedni. A párom is itt ül. Tudom, hogy sokan, akik sikeresek a munkájukban, irigyelnek amiatt, hogy van egy több, mint 6 éves stabil párkapcsolatom. Megdolgoztunk érte. És igen. Jó. De ennek nem kéne szükségszerűen azzal járni, hogy az élet többi területén egy csődtömeg legyek. Vagy legalábbis annak érezzem magam. Próbálok erőt meríteni abból, hogy neki most összejött. Legalább neki lett végre egy -remélhetőleg - normális munkája. Az elmúlt két évben megkapta ő is bőven a visszautasításokat. Fél évet távol volt egy óceánjárón - kínjában, mert itthon nem kapott munkát -, hogy aztán hazajöjjön, és a következő munkakereséssel töltött egy év alatt fel is élje, amit ott megkeresett. :/ De a lényeg, hogy most megvan a melója, és köze is van ahhoz, amit tanult, és még csak nem is utálja. :D Én pedig büszke vagyok rá. :3
Neki is idő volt. Talán még nekem is összejöhet. Talán hamarosan...