Ignoreland

"If they weren't there we would have created them.
Maybe, it's true,
But I'm resentful all the same.
Someone's got to take the blame.
I know that this is vitriol. No solution, spleen-venting,
But I feel better having screamed. Don't you?"

Munkanélküliség és depresszió szubjektíven

Még mindig semmi. Mindegy, hogy e-mailen, vagy személyesen beadott az önéletrajz. Hetek óta még egy interjúm se volt. :( A héten voltunk egy börzén, amire be se jutottunk. Mikor odaértünk,  megláttuk, hogy az utca végéig áll a sor a bejárat előtt... a 40 fokos melegben. Én egész egyszerűen elröhögtem magam. X"D Aztán sarkon fordultunk, és elindultunk vissza. Félek, hogy egyszer az egyik ilyen röhögésem annyira hisztérikussá válik, hogy bevisznek a fehérruhások.

Unom.
Az az igazság, hogy borzasztóan unom az egészet. A "vadászgatást" a honlapokon, kiszűrni, melyik hirdetés valós, melyik fake; az e-mailben küldött önéletrajzokat: hogy a fotóm egyre kevésbé aktuális, és egyre kevésbé szívesen tennék rá aktuálisat; a várakozást, azt hogy mi lesz a válasz: MailerDaemon, vagy a "sajnálattal közöljük...", vagy a nagy, büdös semmi, ami a válasz a jelentkezéseim  99%-ára. Aztán kezdődik elölről. És én egy telefont várok. Egy hívást: "Jó napot, XY vagyok a Z cégtől! Megkaptuk a jelentkezését, és szeretnénk behívni egy elbeszélgetésre. Önnek mikor lenne alkalmas?"

De nem. Persze, nyilván 1000 jelentkezőből ha egyet felvesznek, nem fognak levelezgetni a többi 999-nek. Mert valahol az egészben ez a bibi. A temérdek munkanélküli. A "konkurencia". Egy ekkora csoportból minden bizonnyal akad nálam vonzóbb pályázó. Akinek szakképesítése van, vagy szebb fotója, vagy nyelvvizsgája, vagy kedvezőbb "tarifája". Vagy a főnök lánya. Persze, én basztam el az életem azzal, hogy nem fejeztem be a sulit, hanem inkább másikat kezdtem, hogy nem mentem el nyelvvizsgázni, mert nem volt rá pénzünk,  és hogy nincs egy cégvezető rokonom se. Érthető, mégis igazságtalan módon bizony szinte csak és kizárólag ismerősökön keresztül lehet munkát szerezni. Az álláslehetőség olyan, mint valami tiltott finomság, vagy drog, vagy egzotikum... nem jutsz hozzá a közpiacon. Néha egy ismerős sem elég, azt mondják: "Eeeegen, tényleg elment a Béla, de nem keresünk a helyére, megoldjuk!" Sokszor tényleg megoldják - túlóráztatják a "maradékot", még olcsóbban is jön ki, főleg, ha nem vallják be, csak zsebbe fizetnek túlórát, mert akkor adózni  se kell. Aztán lesz még egy ismerősöd, és hirtelen: "Hát, igen, tulajdonképpen akad egy üres hely..." És ha megkapod, akkor is kemény kompromisszumokat kell kötnöd - önmagaddal. Hogy elviseld a lealacsonyításodat "pótolható munkaeszközzé". Kapsz egy minimálbéres szerződést, meg egy szóbeli ígéretet, hogy lesz majd egy kis plusz pénz is zsebbe. Ja, hogy utaznod is kell, meg melegétel-utalvány, meg fizetett szabadság? Na, neeee!!! Nem vezérigazgató leszel! Hova gondolsz? És ha erre azt mondod, hogy: "De...", akkor megköszönik szépen, hogy eljöttél, de van még legalább 20 emberük a listán, aki így is vállalná. Igen, megengedhetik maguknak, hogy kihasználjanak, mert ha nem téged, akkor mást. Te pedig hajbókolva megköszönöd, hogy az adócsökkentés érdekében végül csak 6 órára jelentettek be, nyugdíjad úgyse lesz, és remélhetőleg többet fizetnek majd, mint amennyi a szerződésedben van, mert abból éppcsak kijön a lakbér meg a rezsi. Persze, ez csak a jéghegy csúcsa, vagy a lavina alja, ahogy tetszik...

nem a témába vág, ez az én jéghegyem :'D

"Fentről" indul az egész, ott vannak a zaftos finomságok, de ebbe most nem mennék bele. Valakinek ebből hízik a zsebe, és azt a valakit baromira nem fogja érdekelni az alsó-középosztály nyomora. Márha létezik még egyáltalán ilyen... lassan a szegények és a gazdagok között pár család lesz csak, akik mondjuk épp "hullanak lefele". Igazából én is a szegénységhez sorolom magam, származástól függetlenül. Amikor "származtam", még egészen más szelek fújtak. És azóta minden csak egyre rosszabb lett. Én nem politizálok. Én szarok rá, nem értek hozzá, és nem is akarok. Manipulatív, gerinctelen hazugoknak való tudomány az emberek megtévesztésére és kizsákmányolására. Vannak számomra is szimpatikus részei, de azok csak elméletiek, és valószínűleg örökre azok is maradnak, hiszen senki nem tudna meggazdagodni belőlük. Vezetésnek álcázott köpönyegforgatás folyik a világon. Egyelőre annyival tudom bojkottálni, hogy ignorálom. Bár lassan már engem is kihoznak a béketűrésből. Nem nézek híradót és nem olvasok újságot, de az emberek néha mesélnek nekem. És bizony sokszor viszket a tenyerem, forr fel az agyvizem annyira, hogy ha lehetne, azonnal beállnék egy forradalmista underground-hadseregbe! Erről ennyit.

A legrosszabb az egészben a leépülés, a depresszió. Igyekszem mosolyogni, nem bezárkózni, és erőt venni magamon ahhoz, hogy csináljam a dolgaimat. Nem nyúlok gyógyszerekhez, még egy tetves homeopátiás szirszart se mertem kipróbálni. De így is - bár ez főleg pszichés hatású - irányítom magam: ha épp csinálnom kéne valamit, de élni sincs kedvem, bedobok egy hideg energiaitalt (végre lehet kapni nem tuttifrutti ízűeket is); este pedig, mikor nem tudok elaludni a sok önmarcangoló gondolattól, iszok egy bögre meleg nyugtatóteát. Ez az én kis "speedball-light"-om. Ezeknél "erősebb" dolgokat a későbbiekben sem szeretnék használni - de lehet, hogy Monroe is ezt mondta az elején... :S
Barátok? Igen, akad itt-ott. De többségük nem tud számomra eleget velem lenni, beszélgetni (tisztelet a kivételnek). Nekik is megvan a maguk élete, feladata, jó esetben munkája és párja... És bevallom, magam se szívesen terhelek le a negatív gondolataimmal "egészséges" embereket. Amúgyis unalmas az önsajnálatom, hogy otthonról kell pénzt kérnem, hogy nem kellek senkinek, és hogy az emberek többsége csak kihasznál, és még meg se köszöni. Unalmas. Már én is unom.
De a mentális leépülés csak az egyik fele... Fizikailag is kezdem érezni a hatást. Igaz a mondás: ép testben ép lélek. Nos, nálam ez: leépülő testben leépülő lélek. Hízni nem igazán kezdtem el... nem vagyok jelentősen kövérebb, vagy nehezebb, mint régebben, de annak érzem magam. Mintha a méreteim maradnának, csak az izmaim helyére zsír kerülne. Tunyulok, puhulok. A teherbírásom, és az állóképességem is romlik. Néha magamra erőltetem, hogy mozogjak valamit, de nekem egyesületben lenne a helyem, ahol másokkal együtt "szenvedhetek", persze, az is pénz... És próbálok odafigyelni, hogy mit eszek, de ilyen szűk pénztárcával nem lehet kívánságműsort játszani. És az olcsó ételek nem arról híresek, hogy egészségesek és diétásak. Marad e téren is az álmodozás...
Lassan már minden álmodozássá válik. Van egy képzeletbeli kívánságlistám. olyasmi, mint amit a gyerekek írnak a Télapónak. A tetoválástól a nyomtatón, és a gőzölős vasalón át a kiscicáig mindent ide gyűjtöttem. Sajnos lassan már ide kerül az új bugyi, zokni, harisnya is, a nyaralásról, koncertről vagy fesztiválbelépőkről már nem is beszélve! Szórakozás? Ugyanmár!

Minden luxus: a Balaton, a Volt, a ruházkodás, a nagybevásárlás, a fodrász, a gyógyszer, az internet, az illatos vécépapír, a joghurt...  és a munkahely is. :( Mert ha valakinek van, azt már szerencsés embernek tartom. És irigylem.
Igen. Irigy. Én! És gyűlölöm magam érte! Rosszul vagyok attól, hogy irigy vagyok mindenkire, aki nálam többet ért el (és ez jelen esetben lehet pusztán egy sikeres állásinterjú is), akinek "jobban megy", és főleg azokra, akiknek a sikere az enyém is lehetne. Akik úgy jutottak fölém, hogy megtették az(oka)t a lépés(eke)t, ami(ke)t nekem nem engedett a büszkeségem, vagy az igazságérzetem. Vagy egyszerűen csak mákzsákok voltak. És ez az irigység még erősebb, ha az illető jóval fiatalabb nálam, vagy ha nekem is segíthetne, de nem teszi. Holott milyen jogon várok segítséget? Főleg, ha nem is kérek!? X'D

Utálok irigy lenni. Utálok zárkózott lenni. Utálok leépülni. És utálom, hogy egyetlen egy dolog elég lenne ennek az egész állapotnak a felszámolásához, és azt az egyet nem kapom meg: TISZTESSÉGES MUNKÁT!

by Wade Art Studio

"Why are you wearing that stupid man suit?"

Frank by 6tDiner

Mintha aludtam volna. Felébredtem? Vagy ez még mindig álom? Ha igen, vajon ugyan az az álom, vagy már egy másik? Lehet, hogy azt is csak álmodom, hogy alszom...
Az idő telik, de nem is érzem igazán. Én lassultam le, vagy az idő gyorsult fel? A "majd holnap"-ok hetekig tartanak. Közben már megint jött egy netszámla... már megint bérletet kell venni... Beadandók, leadandók, feladandók... DEADLINE
Mintha a világ csak forogna körülöttem. Nem úgy, mint a Föld a Nap, vagy a Hold a Föld körül, inkább...  mellettem. Mintha szikla lennék egy vad vizű folyóban: én csak állok, és minden elhúz, hömpölyög mellettem.
Kiégtem volna? Nem hiszem. Sőt! Nagyon is sok van még bennem, ami megvalósulásra vár. A baj inkább az, hogy nem tud kitörni, megvalósulni. Külső és belső kényszerek, akadályok. Csóróság, elnyomás, tehetetlenség. Csak történnek a dolgok, én pedig toporgok egyhelyben. Lusta vagyok? Vagy motiválatlan? Vagy várok valamire? Vagy csak sokkhatás alatt állok, mert kiábrándultam a világból?
Tény, hogy a mai nap - sőt, azt hiszem a tegnapi is - már nyilvánvalóan mániás szakaszban telt. Varrással, tornával, rengeteg takarítással, és kevés evéssel. Minden klappol. De már most, hogy ezt észrevettem, el is kezdtem félni attól, hogy visszatér a passzív oldalam. A nem akarok látni senkit, nem akarok beszélni senkivel, a szégyellem magam, és a sajnálom magam. Amikor a világ összes kínját és fájdalmát beengedem a szívembe, az elmémbe, és olyan dolgokon töprengek, amiket nem én fogok - és nem is az én dolgom - megoldani. Amikor végzetes kudarcnak élek meg, nem hogy egy sikertelen állásinterjút, de egy leejtett tárgyat is. Mert olyankor igazán gyengének érzem magam.

Gyenge vagyok a világgal, a társadalommal, az emberekkel szemben. Mert elnyomnak, kihasználnak, átvernek, kicsúfolnak, és kinevetnek, sőt, akár megvetnek. Gyenge vagyok, mert nem iszom hülyére magam minden hétvégén, és nem is hányom tele a járdákat hazafelé, hogy a reggel dolgozni indulók azzal kezdjék majd a napjukat, hogy látják, szagolják, belelépnek. Gyenge vagyok, mert nem élek drogokkal még alkalmanként se. Felháborító! Gyenge vagyok, mert nem 14 évesen vesztettem el a szüzességem részegen egy diszkó húgyszagú mosdójában. Gyenge vagyok, mert nem csaltam/puskáztam/lestem/stb. minden dolgozatnál és vizsgánál, és főleg gyenge vagyok, amiért arra a kevés kivételes esetre, amikor mégis megtörtént, nem vagyok büszke. Gyenge vagyok, mert nem hordok össze nonszensz nyalizós dumákat az állásinterjúkon, és nem hazudom, hogy több vagyok, mint ami. Gyenge vagyok, mert nem anyagiak, külső, vagy pozíció alapján választok párt. Gyenge vagyok, mert nem nézek "valóság"-showkat, vetélkedőket, és nem olvasok bulvárlapokat. Gyenge vagyok, mert nem várok mindenért valamit cserébe. Gyenge vagyok, mert odafigyelek másokra, mert képes vagyok más érdekeit a sajátjaim elé helyezni, és nem gázolok keresztül senkin. És gyenge vagyok, mert meg tudok bocsátani.

Most megint azt érzem, hogy erős vagyok. Hogy ez nem gyengeség. Hogy nekem van igazam, én állok a jó oldalon, és nem kell bűntudatot éreznem. Mert egyszerűen nem engedek, ellenállok... lázadok! Én ezzel lázadok: hogy nem állok be közéjük! Nem leszek én is egy a gerinctelen, képmutató lények közül, akik az evolúció csúcsának tartják magukat. Inkább halok éhen olyan főemlősként, aki elhiszi, hogy az olyan elavult értékek, mint az igazság, a tisztesség, a tisztelet, az őszinteség, a segítőkészség, a műveltség, vagy az intelligencia  többet érnek egy BMV-nél, egy luxusvillánál, vagy egy egzotikus nyaralásnál. Sajnos egyre kevésbé hiszek abban, hogy a körülöttem levő világ valaha is igazodni fog ehhez. De remélem, hogy valahol van egy olyan világ, egy kis ország, egy kommuna, vagy bármi, ahol ezek a szavak még nem váltak nevetségessé és értelmetlenné. És remélem, hogy egyszer megtalálom. Az is lehet, hogy nekem kéne megalapítani. Talán jövőre alapítok is egy szektát. Én leszek a Hét Fő Erény Szekta vezető-térítő Jézusa-Buddhája. Bár valószínűleg nem lennének elég erőszakosak a térítési módszereim, így egyedül maradnék, és az egész életképtelen lenne. Egy barátnőm szerint olyan vagyok, mint a koala. Kihalófélben, mert nem vagyok képes alkalmazkodni. Elvakult vagyok? Lehet. Konzervatív? Azt is elhiszem. Prűd? Nem mondanám. Gyöpös? Egyáltalán nem. Csak makacs.

 Félreértés ne essék, én sem vagyok szent. Követtem el - szándékosan vagy nem - hibákat. De szégyell(t)em is magam miattuk, lehetőleg okultam belőlük. Voltak rossz döntéseim, de hajlandó vagyok vállalni értük a felelősséget, és ha lehet, jóvá tenni. És igyekszem úgy élni az életem, hogy tükörbe tudjak nézni anélkül, hogy köpnék vagy hánynék. Nem vagyok teljesen megelégedve magammal én sem, talán soha nem is leszek, és ez azt hiszem, így is van rendjén. Jó esetben az elégedetlenség a javulás keserédes szülőanyja. És amíg nem dőlök hátra azzal, hogy "akkor most minden készen van", addig biztosan van még miért élni.

Azoknak, akik azt gondolják, ez valami kifacsarodott búcsúlevél, és egy marék altatóval a gyomromban, pisztollyal a kezemben, felvágott erekkel és kötéllel a nyakamban várom, hogy megtöltse a szobámat a gáz, ma nincs szerencséjük. ~jobb ötletem van, muhaha~ Ahhoz túl makacs vagyok, hogy ilyen könnyen kiszálljak a játékból.
Pár napja még azt mondtam, szomorú vagyok. De azt hiszem, ez inkább düh. Mint a tiniknél. Bár most, az elavult elveimmel és értékrendemmel kirekesztettebbnek, kívülállóbbnak érzem magam, mint 10 éve kék hajjal, apám flanelingében, és a haverom levágott szárú farmerjában, ami még rá is nagy volt. Szóval ez csak egy kis önboncolgatás, "hangosan gondolkodás". Egy amolyan "rég aludnom kéne, de túl sok fekete teát ittam"-monológ. De az is lehet, hogy már rég alszom...

UltraVi0let

"You know I need you to be strong
And the day is as dark as the night is long
Feel like trash, you make me feel clean
I'm in the black, can't see or be seen"