Mintha aludtam volna. Felébredtem? Vagy ez még mindig álom? Ha igen, vajon ugyan az az álom, vagy már egy másik? Lehet, hogy azt is csak álmodom, hogy alszom...
Az idő telik, de nem is érzem igazán. Én lassultam le, vagy az idő gyorsult fel? A "majd holnap"-ok hetekig tartanak. Közben már megint jött egy netszámla... már megint bérletet kell venni... Beadandók, leadandók, feladandók... DEADLINE
Mintha a világ csak forogna körülöttem. Nem úgy, mint a Föld a Nap, vagy a Hold a Föld körül, inkább... mellettem. Mintha szikla lennék egy vad vizű folyóban: én csak állok, és minden elhúz, hömpölyög mellettem.
Kiégtem volna? Nem hiszem. Sőt! Nagyon is sok van még bennem, ami megvalósulásra vár. A baj inkább az, hogy nem tud kitörni, megvalósulni. Külső és belső kényszerek, akadályok. Csóróság, elnyomás, tehetetlenség. Csak történnek a dolgok, én pedig toporgok egyhelyben. Lusta vagyok? Vagy motiválatlan? Vagy várok valamire? Vagy csak sokkhatás alatt állok, mert kiábrándultam a világból?
Tény, hogy a mai nap - sőt, azt hiszem a tegnapi is - már nyilvánvalóan mániás szakaszban telt. Varrással, tornával, rengeteg takarítással, és kevés evéssel. Minden klappol. De már most, hogy ezt észrevettem, el is kezdtem félni attól, hogy visszatér a passzív oldalam. A nem akarok látni senkit, nem akarok beszélni senkivel, a szégyellem magam, és a sajnálom magam. Amikor a világ összes kínját és fájdalmát beengedem a szívembe, az elmémbe, és olyan dolgokon töprengek, amiket nem én fogok - és nem is az én dolgom - megoldani. Amikor végzetes kudarcnak élek meg, nem hogy egy sikertelen állásinterjút, de egy leejtett tárgyat is. Mert olyankor igazán gyengének érzem magam.
Gyenge vagyok a világgal, a társadalommal, az emberekkel szemben. Mert elnyomnak, kihasználnak, átvernek, kicsúfolnak, és kinevetnek, sőt, akár megvetnek. Gyenge vagyok, mert nem iszom hülyére magam minden hétvégén, és nem is hányom tele a járdákat hazafelé, hogy a reggel dolgozni indulók azzal kezdjék majd a napjukat, hogy látják, szagolják, belelépnek. Gyenge vagyok, mert nem élek drogokkal még alkalmanként se. Felháborító! Gyenge vagyok, mert nem 14 évesen vesztettem el a szüzességem részegen egy diszkó húgyszagú mosdójában. Gyenge vagyok, mert nem csaltam/puskáztam/lestem/stb. minden dolgozatnál és vizsgánál, és főleg gyenge vagyok, amiért arra a kevés kivételes esetre, amikor mégis megtörtént, nem vagyok büszke. Gyenge vagyok, mert nem hordok össze nonszensz nyalizós dumákat az állásinterjúkon, és nem hazudom, hogy több vagyok, mint ami. Gyenge vagyok, mert nem anyagiak, külső, vagy pozíció alapján választok párt. Gyenge vagyok, mert nem nézek "valóság"-showkat, vetélkedőket, és nem olvasok bulvárlapokat. Gyenge vagyok, mert nem várok mindenért valamit cserébe. Gyenge vagyok, mert odafigyelek másokra, mert képes vagyok más érdekeit a sajátjaim elé helyezni, és nem gázolok keresztül senkin. És gyenge vagyok, mert meg tudok bocsátani.
Most megint azt érzem, hogy erős vagyok. Hogy ez nem gyengeség. Hogy nekem van igazam, én állok a jó oldalon, és nem kell bűntudatot éreznem. Mert egyszerűen nem engedek, ellenállok... lázadok! Én ezzel lázadok: hogy nem állok be közéjük! Nem leszek én is egy a gerinctelen, képmutató lények közül, akik az evolúció csúcsának tartják magukat. Inkább halok éhen olyan főemlősként, aki elhiszi, hogy az olyan elavult értékek, mint az igazság, a tisztesség, a tisztelet, az őszinteség, a segítőkészség, a műveltség, vagy az intelligencia többet érnek egy BMV-nél, egy luxusvillánál, vagy egy egzotikus nyaralásnál. Sajnos egyre kevésbé hiszek abban, hogy a körülöttem levő világ valaha is igazodni fog ehhez. De remélem, hogy valahol van egy olyan világ, egy kis ország, egy kommuna, vagy bármi, ahol ezek a szavak még nem váltak nevetségessé és értelmetlenné. És remélem, hogy egyszer megtalálom. Az is lehet, hogy nekem kéne megalapítani. Talán jövőre alapítok is egy szektát. Én leszek a Hét Fő Erény Szekta vezető-térítő Jézusa-Buddhája. Bár valószínűleg nem lennének elég erőszakosak a térítési módszereim, így egyedül maradnék, és az egész életképtelen lenne. Egy barátnőm szerint olyan vagyok, mint a koala. Kihalófélben, mert nem vagyok képes alkalmazkodni. Elvakult vagyok? Lehet. Konzervatív? Azt is elhiszem. Prűd? Nem mondanám. Gyöpös? Egyáltalán nem. Csak makacs.
Félreértés ne essék, én sem vagyok szent. Követtem el - szándékosan vagy nem - hibákat. De szégyell(t)em is magam miattuk, lehetőleg okultam belőlük. Voltak rossz döntéseim, de hajlandó vagyok vállalni értük a felelősséget, és ha lehet, jóvá tenni. És igyekszem úgy élni az életem, hogy tükörbe tudjak nézni anélkül, hogy köpnék vagy hánynék. Nem vagyok teljesen megelégedve magammal én sem, talán soha nem is leszek, és ez azt hiszem, így is van rendjén. Jó esetben az elégedetlenség a javulás keserédes szülőanyja. És amíg nem dőlök hátra azzal, hogy "akkor most minden készen van", addig biztosan van még miért élni.
Azoknak, akik azt gondolják, ez valami kifacsarodott búcsúlevél, és egy marék altatóval a gyomromban, pisztollyal a kezemben, felvágott erekkel és kötéllel a nyakamban várom, hogy megtöltse a szobámat a gáz, ma nincs szerencséjük. ~jobb ötletem van, muhaha~ Ahhoz túl makacs vagyok, hogy ilyen könnyen kiszálljak a játékból.
Pár napja még azt mondtam, szomorú vagyok. De azt hiszem, ez inkább düh. Mint a tiniknél. Bár most, az elavult elveimmel és értékrendemmel kirekesztettebbnek, kívülállóbbnak érzem magam, mint 10 éve kék hajjal, apám flanelingében, és a haverom levágott szárú farmerjában, ami még rá is nagy volt. Szóval ez csak egy kis önboncolgatás, "hangosan gondolkodás". Egy amolyan "rég aludnom kéne, de túl sok fekete teát ittam"-monológ. De az is lehet, hogy már rég alszom...
"You know I need you to be strong
And the day is as dark as the night is long
Feel like trash, you make me feel clean
I'm in the black, can't see or be seen"
